Félelem és fordulatok
DIABOLIK-INTERJÚ ROBERTO ALTARIVA ÍRÓVAL
Az Anagram Comics kiadó és a magyar olvasók képviseletében Horváth Antal Balázs szerkesztő kérdezte a Halálos ítéletek című 8. epizód ötletadó íróját a fumettiről, a Diabolik múltjáról és jelenéről, szakmai kulisszatitkokról. Roberto Altariva számos Diabolik rész forgatókönyve mellett a Sergio Bonelli Editore kiadó Zagor sorozatából is több epizódot jegyez.
Ahhoz a generációhoz tartozol, amelyik a 70-es és 80-as években élte gyerekkorát, kamaszkorát. Milyen volt a fumetti (a képregény közkeletű olasz neve – a szerk.) szerepe az akkori Olaszországban?
RA: Azok számára, akik hozzám hasonlóan az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején élték iskoláskorukat, a képregényolvasás gyakori időtöltés volt. Nem volt persze mindenkire jellemző, de rendszeresen előfordult, hogy összebarátkoztunk valakivel, és kiderült róla, hogy neki is ez a „szenvedélye”. Az én általános iskolai osztályomban például rajtam kívül legalább hárman olvastak gyakran és még többen alkalmanként. Ma már nagyon más a helyzet. Jelen vannak a sokat emlegetett videojátékok, az USA-ban készülő tévésorozatok, nagyon magas színvonalon és rendkívül olcsó hozzáféréssel, az okostelefonok, és együtt egyre több olvasót vonnak el a szórakoztató, vagy ha úgy tetszik, „eszképista” irodalomtól. Ma már kevés gyerek olvas képregényt.
Mit jelent számodra a képregény? Melyek a kedvenc sorozataid? Ma is aktív olvasónak számítasz?
A képregény számomra olyan szerelem, amit gyerekkoromtól kezdve magammal hordozok. Az első kedvenceim Zagor, Spider-Man és általában a Marvel-univerzum voltak, szerzőként pedig René Goscinny (Asterix és Lucky Luke) volt, akit szerettem. Ahogy felnőttem, számos sorozatot kedveltem, Mister No (szerzője Nolitta/Bonelli, mint a Zagor esetében), La storia del West (A vadnyugat története, szerzője d’Antonio), Ken Parker (Berardi és Milazzo) és Sclavi Dylan Dogja. Nem tudom, a magyar olvasók mennyire ismerik ezeket a sorozatokat.
A Diabolikon kívül ma is olvasom a Sergio Bonelli Editore számos sorozatát, illetve olaszra fordított amerikai képregényeket, még ha már nem is szuperhősöket.
És mit jelent számodra a Diabolik?
A Diabolik egyike azoknak a képregényeknek, amelyeket a bátyáimon keresztül ismertem meg. Ők mindenféle képregényt vettek és gyűjtöttek. Gyakorlatilag azóta megszakítás nélkül olvasom, kivéve egy rövid időszakot a 80-as években.
Fiatalemberként szórakoztató sorozatnak tartottam, de nem olyannak, amit beemelnék a kedvenceim közé. Aztán lassan, az 1990-es évek végétől kezdve ez lett az a képregény, amelyikhez a legerősebben kötődöm. Részben azért, mert mindig is vonzódtam a krimikhez. Bár a Diabolik nem valódi krimi, de ugyanazokat a fogásokat, legfőképp a fordulatokra építő dramaturgiát használja. Másrészt pedig azért, mert Lorenzo bátyám 1996-ban megalapította Olaszországban a Diabolik Clubot. Ennek köszönhetően bekerültem egy rajongói közösségbe, ami aztán fokozta az érdeklődésemet a sorozat iránt.
Mi lehet az, ami ennyi év után is vonzóvá teszi a karaktert és a sorozatot az olasz olvasók számára?
Azt, hogy a sorozat ma is sikeres lehet, több tényező együttes hatásának tudom be. Először is ott van a tagadhatatlanul karizmatikus főhős, az ő zseniális trükkjeivel. Aztán a monogám párkapcsolata Eva Kanttal, amit nagyra értékel a női olvasóközönség. Végül pedig az is közrejátszik, hogy a kiadó mindig képes volt továbbfejleszteni a sorozatot az adott kor igényei szerint, de anélkül, hogy kiforgatta volna eredeti karakteréből.
Melyek voltak a legfontosabb vonások, fejlődési trendek a Diabolik sorozat közel 60 éves történetében?
A Diabolik az 1960-as években a francia Fantômas krimik egyértelmű leszármazottjaként indult. Ezért a kezdetekben szándékoltan erőszakosabb, kegyetlenebb volt, a főhőst pedig megalomániás vonások is jellemezték. A Giussani nővérek aztán hamar tompították a karakter durvaságát, csökkentették az erőszak mennyiségét, és elmozdultak a krimi/thriller irányába.
Az 1970-es évektől kezdve a történetekben megjelent a társadalomkritika is. Erősödött a 80-as években, aztán fokozottan jelen volt az 1990-es évtizedben, amikor Patricia Martinelli volt a Diabolik főszerkesztője (erre a korszakra példa a magyar kiadásban is megjelent Mérgek szigete című epizód – a szerk.). A 2000-es években, miután Mario Gomboli vette át a sorozatot, célkitűzéssé vált, hogy az epizódok széles skálán mozogjanak: megjelennek kifejezetten akciódús történetek, mellettük olyanok, amelyek a karakterekre fókuszálnak, illetve olyanok, amelyek a főszereplők múltját tárják fel (ezek főleg az Il Grande Diabolik különkiadásokban), de ezzel nincs vége a sornak, és természetesen a társadalmi kommentár is megmaradt. A történetek ritmusa pedig narratív értelemben modernizálódott.
Mik a jellemző olvasói trendek jelenleg a Diabolik esetében?
A Diaboliknak nagyon sok hűséges olvasója van, de akadnak alkalmiak is. A nyári hónapokban, főként júliusban és augusztusban megnő az olvasottság, mert a nyári szabadság alkalmával több idő jut olvasásra. Az Il Grande Diabolik különkiadások is magas példányszámban kelnek el (a nyári megjelenés inkább, mint a tavaszi), de ez nem éri el a havi epizódok szintjét, valószínűleg főként a magasabb ár miatt.
Életkor szerint a felnőttek közül minden korcsoport képviselteti magát, de a legtöbb olvasó valószínűleg a 40 felettiek közül kerül ki. A Diaboliknak a fiatalok között is van közönsége, de szűkebb, főként az interjú elején már említett okokból.
Ki az, akit a négy főszereplő közül a kedvencednek mondanál? Van-e olyan a mellékszereplők között, akit kiemelkedően érdekesnek tartasz?
A négy legfontosabb szereplő (Diabolik, Eva Kant, Ginko, Altea – a szerk.) közül talán Ginko a kedvenc karakterem. Nagyra értékelem az erkölcsi mélységét, ami szerencsére nem fordul át moralizálásba. Az igazságot keresi, bármi áron. Szintén becsülöm azt, hogy őt nem lehet megrendíteni. A folyamatos vereségei ellenére megőrzi az elszántságát és a hidegvérét.
Visszatérő mellékszereplőből nincs túl sok a Diabolikban. Személy szerint mindig is lenyűgözött King karaktere, ő az alvilági vezér a szigeten, ahol Diabolik felnőtt (lásd Diabolik Extra 1: Emlékek viharában – a szerk.). Ő persze rögtön meg is halt az első történetben, ahol megismertük, a Diabolik, ki vagy? című részben (szintén lásd Diabolik Extra 1 – a szerk.). King azóta csak ritkán bukkan fel, olyan történetekben, amelyek Diabolik fiatalkoráról szólnak.
Az utóbbi években az egyik legaktívabb tagja vagy a Diabolik alkotói csapatának. Bátran kísérletezel a dramaturgiával és a karakterekkel is. Mit emelnél ki az íróként szerzett tapasztalataid közül?
A Diabolik forgatókönyveinek írásakor az egyik legfontosabb, hogy tiszteljük az olvasót. Törekednünk kell rá, hogy meglepjük váratlan fordulatokkal, de mindig alapvetően „őszinte” történeteket kell felépítenünk. Például ha a Diabolikban flashback jelenetet mutatunk, akkor annak megtörtént eseménynek kell lennie. Ha egy szereplő éppen hazugságot ad elő, olyasmit említ, ami nem történt meg, nem mutathatjuk meg. Ott vannak aztán a fordulatok: a történetben minden csavart megfelelően elő kell készíteni, az olvasható nem érezheti, hogy szándékosan „húzzák” valamivel. Nem minden írás bánik ennyire „őszintén”, korrektül az olvasóval. Az, hogy mi ezeknek a szabályoknak a tiszteletben tartásával építünk fel fordulatokra épülő történeteket, gyakran igen komplikálttá teszi a dolgunkat.
Bizonyára nagy szakértelem és jártasság kell ahhoz, hogy a Diabolik formátumában alkosson valaki hatásos történetet, tudván, hogy oldalanként mindössze 2-3 képkocka áll rendelkezésére.
Én kifejezetten szeretem a Diabolik formátumát. Arra készteti az írót, hogy dinamikus és célratörő ritmusban mesélje el a történetet, hiszen egy-egy jelenet nem tarthat túl sokáig a korlátozott számú panelek miatt.
Ez a formátum megkönnyíti az időzítést is, azt, hogy a bal oldalakra helyezzük el a fordulatokat. Ez fontos, mert így nem pillantja meg őket idejekorán az olvasó, amikor csak úgy belelapoz a könyvbe.
Hogyan zajlik az epizódfejlesztés az Astorinánál, a Diabolik kiadóvállalatánál? Hány ötletből választódik ki az a 12, ami majd kitesz egy évet? Általában mennyi idő egy történet kifejlesztése, az ötlettől a kész könyvig?
Jelenleg Mario Gomboli a sorozat főszerkesztője, az ő szerepét az amerikai tévézésből ismert „showrunner” titulussal lehetne leírni. A legtöbb alapötletet ő fejleszti ki Andrea Pasinivel vagy Tito Faracival. A többi „külsős” író, mint például Angelo Palmas, az Enrico Lotti/Andrea Mainardi páros vagy én, elküldi a történetötletét Mario Gombolinak, és ő kiválasztja a kidolgozandókat. A témák egyébként a legtöbb esetben szerkesztői változtatásokon is átesnek. Ezután továbblépünk a forgatókönyvi, majd a rajzolási fázisba. Változó, hogy mindez mennyi időt vesz igénybe, főleg azért, mert vannak gyorsabb rajzolók, akik három hónap alatt, vagy akár még gyorsabban elkészítenek egy könyvet, de olyanok is, akiknél ez öt vagy hat hónapig tart. Az alapötlettől a kész könyvig mindig eltelik legalább hat hónap.
Megvitattad-e valaha te vagy bárki más valamelyik „showrunnerrel”, hogy mi lehetne a Diabolik történetfolyam vége (ha valamikor a jövőben, bármilyen okból, le kellene zárni)?
Létezik egy városi legenda, amely szerint Angela Giussani (a sorozat elindítója – a szerk.) még jóval a halála előtt megírta a legutolsó Diabolik-történetet, és ezt egy széfben őrzik az Astorina kiadónál… De ez valóban csak legenda, nincs valóságalapja. A Giussani nővérek és később Mario Gomboli is mindig a jelenre koncentrált, az éppen megjelenés előtt álló epizódokra, és nem pazarolta az időt arra, hogy a sorozat végén töprengjen. Már csak azért sem, mert akik kötődnek ehhez a karakterhez, mind azt remélik, soha nem kell elmesélni a történet végét.
Hogyan született a Halálos ítéletek című epizód?
A Halálos ítéletek az egyik kedvencem a saját történeteim közül. Az alapötlet az volt, hogy Diabolikot szembesítsem egy önjelölt igazságosztóval, aki a Marvel-féle Megtorló „vigilante” karakterére emlékeztet, és ezzel rávilágítsak az önbíráskodás veszélyeire és ellentmondásosságára. Kiváltképp kedvelem a végződést, amit írtam a történethez, azt, ahogyan nyitott kérdésekkel búcsúzunk el az olvasótól.
Annak, hogy egy szereplő valakire fegyvert szegezve monológba kezdjen, hosszú filmes előtörténete van, a Piszkos Harry-től a Ponyvaregényig. Ez a motívum szándékos tisztelgés ezen filmek előtt?
(Előre jelzem, hogy a válaszomban „spoiler” is lehet a történettel kapcsolatban!)
Nem, igazából nem szántam tisztelgésnek vagy utalásnak. Valóban olyan történetelem ez, amit számos alkalommal használtak könyvekben, filmekben és képregényekben. Szinte már klisé, de szükség volt rá a céljaimhoz. Nevezetesen ahhoz, hogy létrejöjjön egy verbális konfrontáció, amely során Diabolik lerombolja az igazságosztó magabiztosságát. Mert utóbbi számára kulcsfontosságú, hogy biztos legyen abban, jót cselekszik. Ennek megingatása teszi lehetővé Diaboliknak, hogy mégis uraljon egy helyzetet, amely reménytelennek tűnt.
A Diabolik sorozatban nem találkozunk humoros pilanatokkal, minden komoly, nincs komikus ellenpont. Ebben az epizódban mégis van egy érdekes kis jelenet: két idős úriember kommentálja az eseményeket, már-már vígjátéki módon. Hogyan került ez a történetbe?
A humor valóban nincs benne a Diabolik eszköztárában. De alkalmanként, nagyon kis adagokban, mégis felbukkanhat. Ebben az esetben az alapötletemből a forgatókönyvet fejlesztő Andrea Pasini elképzelése volt, hogy egy könnyedebb pillanattal megtöri a meglehetősen sötét történetet. A két idős úr jelenete tisztelgés többek között a Muppet Show mulatságos öregei előtt.
Általában mivel ajánlod a sorozatot azoknak, akik még sosem olvastak Diabolikot?
Annak, aki sosem olvasott még Diabolikot, őszintén ajánlom, hogy próbálkozzon meg vele. Annak pedig, aki már készül belekóstolni, általában azt ajánlom, kezdje két klasszikus Il Grande Diabolik könyvvel, amelyek a szereplők múltját tárják fel. Az egyik a Rémület királya: remake (Il re del terrore: il remake), amely a sorozat nyitó epizódjának újrafeldolgozása. A másik az Eva Kant: élet Diabolik előtt (Eva Kant: Quando Diabolik non c’era) című történet. Mindkettőt Giuseppe Palumbo rajzolta meg, kiemelkedő vizualitással. Remélem, hogy ezeket a történeteket a magyarországi olvasók is megismerhetik a közeljövőben.
Mit üzennél a magyar olvasóknak, akik még csak elkezdték felfedezni a karaktert és a sorozatot?
Biztosan állíthatom, akik ezeket a történeteket alkotják, szenvedélyesen szeretik a sorozatban szereplő karaktereket. Remélem, hogy ez a szenvedély átadódik a könyvek lapjairól is. Szívből üdvözlöm a magyar olvasókat!
DIABOLIK-INTERJÚ ROBERTO ALTARIVA ÍRÓVAL
Az Anagram Comics kiadó és a magyar olvasók képviseletében Horváth Antal Balázs szerkesztő kérdezte a Halálos ítéletek című 8. epizód ötletadó íróját a fumettiről, a Diabolik múltjáról és jelenéről, szakmai kulisszatitkokról. Roberto Altariva számos Diabolik rész forgatókönyve mellett a Sergio Bonelli Editore kiadó Zagor sorozatából is több epizódot jegyez.
Ahhoz a generációhoz tartozol, amelyik a 70-es és 80-as években élte gyerekkorát, kamaszkorát. Milyen volt a fumetti (a képregény közkeletű olasz neve – a szerk.) szerepe az akkori Olaszországban?
RA: Azok számára, akik hozzám hasonlóan az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején élték iskoláskorukat, a képregényolvasás gyakori időtöltés volt. Nem volt persze mindenkire jellemző, de rendszeresen előfordult, hogy összebarátkoztunk valakivel, és kiderült róla, hogy neki is ez a „szenvedélye”. Az én általános iskolai osztályomban például rajtam kívül legalább hárman olvastak gyakran és még többen alkalmanként. Ma már nagyon más a helyzet. Jelen vannak a sokat emlegetett videojátékok, az USA-ban készülő tévésorozatok, nagyon magas színvonalon és rendkívül olcsó hozzáféréssel, az okostelefonok, és együtt egyre több olvasót vonnak el a szórakoztató, vagy ha úgy tetszik, „eszképista” irodalomtól. Ma már kevés gyerek olvas képregényt.
Mit jelent számodra a képregény? Melyek a kedvenc sorozataid? Ma is aktív olvasónak számítasz?
A képregény számomra olyan szerelem, amit gyerekkoromtól kezdve magammal hordozok. Az első kedvenceim Zagor, Spider-Man és általában a Marvel-univerzum voltak, szerzőként pedig René Goscinny (Asterix és Lucky Luke) volt, akit szerettem. Ahogy felnőttem, számos sorozatot kedveltem, Mister No (szerzője Nolitta/Bonelli, mint a Zagor esetében), La storia del West (A vadnyugat története, szerzője d’Antonio), Ken Parker (Berardi és Milazzo) és Sclavi Dylan Dogja. Nem tudom, a magyar olvasók mennyire ismerik ezeket a sorozatokat.
A Diabolikon kívül ma is olvasom a Sergio Bonelli Editore számos sorozatát, illetve olaszra fordított amerikai képregényeket, még ha már nem is szuperhősöket.
És mit jelent számodra a Diabolik?
A Diabolik egyike azoknak a képregényeknek, amelyeket a bátyáimon keresztül ismertem meg. Ők mindenféle képregényt vettek és gyűjtöttek. Gyakorlatilag azóta megszakítás nélkül olvasom, kivéve egy rövid időszakot a 80-as években.
Fiatalemberként szórakoztató sorozatnak tartottam, de nem olyannak, amit beemelnék a kedvenceim közé. Aztán lassan, az 1990-es évek végétől kezdve ez lett az a képregény, amelyikhez a legerősebben kötődöm. Részben azért, mert mindig is vonzódtam a krimikhez. Bár a Diabolik nem valódi krimi, de ugyanazokat a fogásokat, legfőképp a fordulatokra építő dramaturgiát használja. Másrészt pedig azért, mert Lorenzo bátyám 1996-ban megalapította Olaszországban a Diabolik Clubot. Ennek köszönhetően bekerültem egy rajongói közösségbe, ami aztán fokozta az érdeklődésemet a sorozat iránt.
Mi lehet az, ami ennyi év után is vonzóvá teszi a karaktert és a sorozatot az olasz olvasók számára?
Azt, hogy a sorozat ma is sikeres lehet, több tényező együttes hatásának tudom be. Először is ott van a tagadhatatlanul karizmatikus főhős, az ő zseniális trükkjeivel. Aztán a monogám párkapcsolata Eva Kanttal, amit nagyra értékel a női olvasóközönség. Végül pedig az is közrejátszik, hogy a kiadó mindig képes volt továbbfejleszteni a sorozatot az adott kor igényei szerint, de anélkül, hogy kiforgatta volna eredeti karakteréből.
Melyek voltak a legfontosabb vonások, fejlődési trendek a Diabolik sorozat közel 60 éves történetében?
A Diabolik az 1960-as években a francia Fantômas krimik egyértelmű leszármazottjaként indult. Ezért a kezdetekben szándékoltan erőszakosabb, kegyetlenebb volt, a főhőst pedig megalomániás vonások is jellemezték. A Giussani nővérek aztán hamar tompították a karakter durvaságát, csökkentették az erőszak mennyiségét, és elmozdultak a krimi/thriller irányába.
Az 1970-es évektől kezdve a történetekben megjelent a társadalomkritika is. Erősödött a 80-as években, aztán fokozottan jelen volt az 1990-es évtizedben, amikor Patricia Martinelli volt a Diabolik főszerkesztője (erre a korszakra példa a magyar kiadásban is megjelent Mérgek szigete című epizód – a szerk.). A 2000-es években, miután Mario Gomboli vette át a sorozatot, célkitűzéssé vált, hogy az epizódok széles skálán mozogjanak: megjelennek kifejezetten akciódús történetek, mellettük olyanok, amelyek a karakterekre fókuszálnak, illetve olyanok, amelyek a főszereplők múltját tárják fel (ezek főleg az Il Grande Diabolik különkiadásokban), de ezzel nincs vége a sornak, és természetesen a társadalmi kommentár is megmaradt. A történetek ritmusa pedig narratív értelemben modernizálódott.
Mik a jellemző olvasói trendek jelenleg a Diabolik esetében?
A Diaboliknak nagyon sok hűséges olvasója van, de akadnak alkalmiak is. A nyári hónapokban, főként júliusban és augusztusban megnő az olvasottság, mert a nyári szabadság alkalmával több idő jut olvasásra. Az Il Grande Diabolik különkiadások is magas példányszámban kelnek el (a nyári megjelenés inkább, mint a tavaszi), de ez nem éri el a havi epizódok szintjét, valószínűleg főként a magasabb ár miatt.
Életkor szerint a felnőttek közül minden korcsoport képviselteti magát, de a legtöbb olvasó valószínűleg a 40 felettiek közül kerül ki. A Diaboliknak a fiatalok között is van közönsége, de szűkebb, főként az interjú elején már említett okokból.
Ki az, akit a négy főszereplő közül a kedvencednek mondanál? Van-e olyan a mellékszereplők között, akit kiemelkedően érdekesnek tartasz?
A négy legfontosabb szereplő (Diabolik, Eva Kant, Ginko, Altea – a szerk.) közül talán Ginko a kedvenc karakterem. Nagyra értékelem az erkölcsi mélységét, ami szerencsére nem fordul át moralizálásba. Az igazságot keresi, bármi áron. Szintén becsülöm azt, hogy őt nem lehet megrendíteni. A folyamatos vereségei ellenére megőrzi az elszántságát és a hidegvérét.
Visszatérő mellékszereplőből nincs túl sok a Diabolikban. Személy szerint mindig is lenyűgözött King karaktere, ő az alvilági vezér a szigeten, ahol Diabolik felnőtt (lásd Diabolik Extra 1: Emlékek viharában – a szerk.). Ő persze rögtön meg is halt az első történetben, ahol megismertük, a Diabolik, ki vagy? című részben (szintén lásd Diabolik Extra 1 – a szerk.). King azóta csak ritkán bukkan fel, olyan történetekben, amelyek Diabolik fiatalkoráról szólnak.
Az utóbbi években az egyik legaktívabb tagja vagy a Diabolik alkotói csapatának. Bátran kísérletezel a dramaturgiával és a karakterekkel is. Mit emelnél ki az íróként szerzett tapasztalataid közül?
A Diabolik forgatókönyveinek írásakor az egyik legfontosabb, hogy tiszteljük az olvasót. Törekednünk kell rá, hogy meglepjük váratlan fordulatokkal, de mindig alapvetően „őszinte” történeteket kell felépítenünk. Például ha a Diabolikban flashback jelenetet mutatunk, akkor annak megtörtént eseménynek kell lennie. Ha egy szereplő éppen hazugságot ad elő, olyasmit említ, ami nem történt meg, nem mutathatjuk meg. Ott vannak aztán a fordulatok: a történetben minden csavart megfelelően elő kell készíteni, az olvasható nem érezheti, hogy szándékosan „húzzák” valamivel. Nem minden írás bánik ennyire „őszintén”, korrektül az olvasóval. Az, hogy mi ezeknek a szabályoknak a tiszteletben tartásával építünk fel fordulatokra épülő történeteket, gyakran igen komplikálttá teszi a dolgunkat.
Bizonyára nagy szakértelem és jártasság kell ahhoz, hogy a Diabolik formátumában alkosson valaki hatásos történetet, tudván, hogy oldalanként mindössze 2-3 képkocka áll rendelkezésére.
Én kifejezetten szeretem a Diabolik formátumát. Arra készteti az írót, hogy dinamikus és célratörő ritmusban mesélje el a történetet, hiszen egy-egy jelenet nem tarthat túl sokáig a korlátozott számú panelek miatt.
Ez a formátum megkönnyíti az időzítést is, azt, hogy a bal oldalakra helyezzük el a fordulatokat. Ez fontos, mert így nem pillantja meg őket idejekorán az olvasó, amikor csak úgy belelapoz a könyvbe.
Hogyan zajlik az epizódfejlesztés az Astorinánál, a Diabolik kiadóvállalatánál? Hány ötletből választódik ki az a 12, ami majd kitesz egy évet? Általában mennyi idő egy történet kifejlesztése, az ötlettől a kész könyvig?
Jelenleg Mario Gomboli a sorozat főszerkesztője, az ő szerepét az amerikai tévézésből ismert „showrunner” titulussal lehetne leírni. A legtöbb alapötletet ő fejleszti ki Andrea Pasinivel vagy Tito Faracival. A többi „külsős” író, mint például Angelo Palmas, az Enrico Lotti/Andrea Mainardi páros vagy én, elküldi a történetötletét Mario Gombolinak, és ő kiválasztja a kidolgozandókat. A témák egyébként a legtöbb esetben szerkesztői változtatásokon is átesnek. Ezután továbblépünk a forgatókönyvi, majd a rajzolási fázisba. Változó, hogy mindez mennyi időt vesz igénybe, főleg azért, mert vannak gyorsabb rajzolók, akik három hónap alatt, vagy akár még gyorsabban elkészítenek egy könyvet, de olyanok is, akiknél ez öt vagy hat hónapig tart. Az alapötlettől a kész könyvig mindig eltelik legalább hat hónap.
Megvitattad-e valaha te vagy bárki más valamelyik „showrunnerrel”, hogy mi lehetne a Diabolik történetfolyam vége (ha valamikor a jövőben, bármilyen okból, le kellene zárni)?
Létezik egy városi legenda, amely szerint Angela Giussani (a sorozat elindítója – a szerk.) még jóval a halála előtt megírta a legutolsó Diabolik-történetet, és ezt egy széfben őrzik az Astorina kiadónál… De ez valóban csak legenda, nincs valóságalapja. A Giussani nővérek és később Mario Gomboli is mindig a jelenre koncentrált, az éppen megjelenés előtt álló epizódokra, és nem pazarolta az időt arra, hogy a sorozat végén töprengjen. Már csak azért sem, mert akik kötődnek ehhez a karakterhez, mind azt remélik, soha nem kell elmesélni a történet végét.
Hogyan született a Halálos ítéletek című epizód?
A Halálos ítéletek az egyik kedvencem a saját történeteim közül. Az alapötlet az volt, hogy Diabolikot szembesítsem egy önjelölt igazságosztóval, aki a Marvel-féle Megtorló „vigilante” karakterére emlékeztet, és ezzel rávilágítsak az önbíráskodás veszélyeire és ellentmondásosságára. Kiváltképp kedvelem a végződést, amit írtam a történethez, azt, ahogyan nyitott kérdésekkel búcsúzunk el az olvasótól.
Annak, hogy egy szereplő valakire fegyvert szegezve monológba kezdjen, hosszú filmes előtörténete van, a Piszkos Harry-től a Ponyvaregényig. Ez a motívum szándékos tisztelgés ezen filmek előtt?
(Előre jelzem, hogy a válaszomban „spoiler” is lehet a történettel kapcsolatban!)
Nem, igazából nem szántam tisztelgésnek vagy utalásnak. Valóban olyan történetelem ez, amit számos alkalommal használtak könyvekben, filmekben és képregényekben. Szinte már klisé, de szükség volt rá a céljaimhoz. Nevezetesen ahhoz, hogy létrejöjjön egy verbális konfrontáció, amely során Diabolik lerombolja az igazságosztó magabiztosságát. Mert utóbbi számára kulcsfontosságú, hogy biztos legyen abban, jót cselekszik. Ennek megingatása teszi lehetővé Diaboliknak, hogy mégis uraljon egy helyzetet, amely reménytelennek tűnt.
A Diabolik sorozatban nem találkozunk humoros pilanatokkal, minden komoly, nincs komikus ellenpont. Ebben az epizódban mégis van egy érdekes kis jelenet: két idős úriember kommentálja az eseményeket, már-már vígjátéki módon. Hogyan került ez a történetbe?
A humor valóban nincs benne a Diabolik eszköztárában. De alkalmanként, nagyon kis adagokban, mégis felbukkanhat. Ebben az esetben az alapötletemből a forgatókönyvet fejlesztő Andrea Pasini elképzelése volt, hogy egy könnyedebb pillanattal megtöri a meglehetősen sötét történetet. A két idős úr jelenete tisztelgés többek között a Muppet Show mulatságos öregei előtt.
Általában mivel ajánlod a sorozatot azoknak, akik még sosem olvastak Diabolikot?
Annak, aki sosem olvasott még Diabolikot, őszintén ajánlom, hogy próbálkozzon meg vele. Annak pedig, aki már készül belekóstolni, általában azt ajánlom, kezdje két klasszikus Il Grande Diabolik könyvvel, amelyek a szereplők múltját tárják fel. Az egyik a Rémület királya: remake (Il re del terrore: il remake), amely a sorozat nyitó epizódjának újrafeldolgozása. A másik az Eva Kant: élet Diabolik előtt (Eva Kant: Quando Diabolik non c’era) című történet. Mindkettőt Giuseppe Palumbo rajzolta meg, kiemelkedő vizualitással. Remélem, hogy ezeket a történeteket a magyarországi olvasók is megismerhetik a közeljövőben.
Mit üzennél a magyar olvasóknak, akik még csak elkezdték felfedezni a karaktert és a sorozatot?
Biztosan állíthatom, akik ezeket a történeteket alkotják, szenvedélyesen szeretik a sorozatban szereplő karaktereket. Remélem, hogy ez a szenvedély átadódik a könyvek lapjairól is. Szívből üdvözlöm a magyar olvasókat!