Diabolik: akitől szeretünk félni
Diabolik az európai tömegképregény legismertebb alakjai közé tartozik. Közel 60 éve tartó olaszországi népszerűsége bizonyítja, hogy alkotói kivételes érzékkel formálták meg. Igaz ez enigmatikus jellemvonásaira, merész és sokszor rettegést keltő cselekedeteire, monumentálisan hangzatos nevére, illetve külső megjelenésére is. Hűvös, megfontolt, félelmet ébresztő, gátlástalan, tettrekész, zseniális, magnetikus, karizmatikus, talányos, egyenes, öntörvényű, felkavaró − ez mind egyszerre Diabolik.
Genezisét tekintve a karakter szerteágazó inspirációk, bátor intuíció és átgondolt előkészítő munka eredménye. Az európai bűnügyi irodalom számos olyan regényalakot vonultat fel, akik egymást inspiráló láncolatba állíthatók. A teljesség igénye nélkül: Rocambole az 1850-es években lépett színre, eredetileg kalandor bűnöző volt, majd briliáns bűnüldözővé avanzsált. Arsène Lupin úriember és mestertolvaj, az álcázás szakértője: ő 1905-től bukkant fel regényekben, majd színpadon, filmen, tévésorozatokban, képregényekben. Fantômas figurája 1911-ben debütált. Eredetileg kegyetlen, gátlástalan pszichopata volt, szadista vonásokkal, míg az 1960-as években egy híressé vált filmtrilógia újra nem hangolta a történeteit, beleszőve vígjátéki elemeket és James Bond-filmekre emlékeztető technikai mutatványokat. Bármelyik inkarnációját is nézzük, jellemző rá az álcázás, a mások bőrébe bújva elkövetett bűntények sorozata, mi több a maszk és kosztüm viselése. 1962 tavaszán mutatták be a Totò diabolicus című olasz vígjátékot, amelynek címében visszaköszön egy különös, máig megoldatlan eset: 1958-ban Torinóban borzolta a kedélyeket bűntettekkel egy magát Diabolichnak tituláló ismeretlen. Ez a valóban létező bűnöző feltehetőleg egy Bill Skyline álnév alatt megjelent olasz krimiből merített ötletet, amelynek hősét Diabolicnak hívják. Az inspirációk láncolata itt ér körbe, hiszen Angela Giussani 1962 novemberében jelentette meg első képregényét, a címszereplő nevét ihletett módon Diabolikként feltüntetve.
A titokzatos tolvaj (és a sorozat egyéb főszereplőinek) fizikai megjelenését ismert személyről mintázták, ami jellemző vonás az olasz képregények világában (vö. pl. Dylan Dog – Rupert Everett angol színész, Ken Parker – Robert Redford amerikai színész, Julia – Audrey Hepburn amerikai színésznő). Diabolik alakjának modellje Robert Taylor amerikai filmsztár volt (őt egyébként különös módon Gallieno Ferri rajzoló is megemlíti Zagor figurájának egyik inspirációjaként).
Diabolik az első években enigmatikus, szinte amorális figuraként tartotta rettegésben Clerville világát és az olvasókat, majd idővel némileg „megszelídült”, kibontakozott sajátos morális kódrendszere, és egyre gyakrabban lépett fel másokat segítve, védelmezve, válogatott bűnözők nemeziseként. Ezzel párhuzamosan Angela és Luciana Giussani, majd a sorozat későbbi szerkesztői egyre többet tártak fel címszereplőjük hátteréről, múltjáról. Az áttörés 1968-ban következett be: egy kultikus epizódtól kezdve az olvasók időről-időre újabb információkhoz jutnak Diabolikkal kapcsolatban. Az évtizedek során fokozatosan kirajzolódik egy eredettörténet, amely súlyát tekintve a görög tragédiák világát idézi, és érezhető rajta a pszichoanalitikus elmélet hatása is. Ennek fejezetei elsősorban az Il grande Diabolik elnevezésű, nagy alakú, 170 oldalas különkiadásokban jelennek meg, amelyekbe a jövőben a magyar olvasók is bepillantást nyerhetnek.
A XX. század képregénykultúráját világszerte túlnyomórészt férfiak teremtették meg, és alakították főként a saját nemük ízlésének, érdeklődésének megfelelően. Jellemző módon még a női olvasóknak szánt sorozatok mögött is elsősorban férfi szerzők, szerkesztők álltak. Ezért mai nézőpontból is meglepő tény − a saját korában pedig egyenesen szenzációszámba ment −, hogy a Diabolik-széria megalkotása és sikerre vitele két hölgynek köszönhető. A karaktert és sötét bűnügyektől hemzsegő világát Angela Giussani (1922-1987) teremtette meg, szorosan együttműködve húgával, Luciana Giussanival (1928-2001). A milánói nagypolgári családból származó testvérpár idősebb tagja, kiadót működtető férje oldalán, kezdetben amerikai sorozatok adaptálásával jelentkezett az ekkor már egyre kiterjedtebb olasz képregénypiacon. Ezután határozott úgy, hogy szerencsét próbál egy saját karakterrel is.
Vállalkozását gondosan megtervezte: feltérképezte a nap mint nap munkahelyükre és onnan hazafelé utazó polgárok olvasási szokásait. Eldöntötte, hogy felnőtteknek szóló, zsebkönyv méretű, teljes történetet tartalmazó képregényt alkot, amelyet bárki egyszerűen magával vihet. (Az egész történetet kínáló képregényalbumot, szemben az újságokban vagy antológiákban olvasható rövid folytatásokkal, ekkor már sikerrel alkalmazta az országban a Bonelli kiadó jogelődje.) Angela Giussani egyik legfontosabb újítása maga a formátum: azzal, hogy könyvei oldalanként mindössze 2-3 panelt tartalmaztak, lehetőség nyílt a Diabolikot látványos akcióképekkel, illetve hosszabb, árnyaltabb dialógusokkal megtölteni. A tartalmi inspirációt, ahogy gyakran felidézik, egy vonatülésen felejtett Fantômas-regény jelentette a számára. A klasszikus francia krimi-antihőssel tematikai hasonlóságot mutató Diabolik 1962 novemberében mutatkozott be. Az első epizódok népszerűsége nyomán a sorozat hamar erőre kapott, és nemcsak saját, több évtizedes sikertörténetét alapozta meg, hanem óriási lökést adott Olaszország egész képregényes világának is. A Giussani nővérek ötletét és annak kivitelezését rövidesen másolni kezdték: a Diabolik elindította a „fumetto nero”, a keményvonalas krimiképregény szubzsánerét, a divathullám tetőpontján több mint 50 ilyen széria futott az olasz piacon.
Mindez egy bátor, szabad szellemű milánói hölgy érdeme.
Angela Giussani inspiráló személyiség, nem csak a saját korában: huszonévesen újságíróként, szerkesztőként dolgozott, aktív társasági életet élt, síelt, lovagolt, még pilótavizsgát is tett. Később, amikor a Diabolikot számos támadás érte konzervatív kultúrkörökből, készen állt a végsőkig kiállni művéért és kiadóvállalatáért, az Astorináért. Helyzetét megnehezítette a korszak: nem sokkal korábban még az autóvezetők között is alig voltak nők… Nem meglepő, hogy húgával a Diabolikban is hamar előtérbe helyezték az erős karakterű női szereplőket: Eva Kant, a Diabolik szerelmévé és társává váló özvegy már a harmadik epizódban megjelenik, és később színre lép pandantja, Ginko felügyelő örökös menyasszonya, az arisztokrata Altea di Vallenberg.
Angela és Luciana Giussani íróként, szerkesztőként és kiadóként életük végéig a Diabolik-univerzumot építették, gondozták. Elszántságuk, bátorságuk gyakran visszatükröződik a sorozat történeteinek nőalakjaiban, így például a Mérgek szigete című epizód főhősében, Sonia Sternben is.